A kistücsök hegedűje

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egyszer egy kis csirke Glória, meg egy bohóclány Csicsi. Egy napon, éppen Kerekerdőben gesztenyét gyűjtöttek boldogan egy nagy lapulevélbe, amikor furcsa hangra lettek figyelmesek. A szomszédos falevél irányából jött a cincogó, fájdalmasan nyekergő, szipogó kis hangocska.

– Valaki sír!– kiáltott fel Csicsi.

Glória rögvest odaszaladt és csőrével felemelve a levél szélét, kíváncsian alákukucskált. Egy kis tücsök volt az! Ott hüppögött, csordogáló könnyek között, arcát kezébe temetve.

– Miért sírsz, kis tücsök? – kérdezte Glória.
– Elvesztettem a hegedűmet! – válaszolta a tücsök és rázendített a sírásra, csak úgy potyogtak ki a könnyek a szeméből.

– Hol volt veled utoljára? – kérdezte Csicsi.
– Nem tudoooom! Brühü–hüüüü! – válaszolt a tücsök. Eltűűűűűnt!!!! Jaj nekem! Brü–hü–hűűű!

Tanácstalanul nézett egymásra Csicsi és Glória, most mitévők legyenek? Hogy segítsenek neki, ha azt se tudja hol veszítette el?

– Segítsünk neked megkeresni? – kérdezte Csicsi.
– Neeem, úgy sincs már meg! Elvesztettem, nincs többé, kész! Jááá–háááááj nekem, brühühűű!

Megvakarta a fejét a bohóclány, most mit csináljunk? Aztán eszébe jutott, hogy ha már megkeresni nem tudják a hegedűt, legalább egy kicsit felvidíthatják a tücsköt, annyira szomorú szegény! Csicsi fogta is magát és előadott egy bűvész trükköt. Varázsigét mormolt, majd előhúzott a kalapjából egy óriási nagy lufit, aztán hármat számoltak és a lufi kipukkadt, a benne lévő sok színes kis konfetti pedig mind a fejükre esett. Glória boldogan ugrált a konfetti esőben, dobálgatta vissza őket a magasba, de a kistücsök ügyet se vetett a mutatványra. Glória is gondolta besegít Csicsinek feldobni a kis tücsköt és hirtelen nagyot sikított a szegény tücsök fülébe, hogy az menten felugrott egy hatalmasat és úgy megijedt, hogy még jobban rázendített a sírásra.

– Énekeljünk valamit! – próbálta menteni a helyzetet Csicsi és dalolni kezdett. „Hogy táncol a tücsök? Úgy táncol a tücsök, hogy azt mindenki megbámulja, mindenki megtanulja! Sá–lá–láá! Egyik lábát jobbra, másik lábát balra, rugózik kicsit rajta, hullámzik a karja! Sá–lá–láláláááá!”
Glória pedig elkezdett lépegetni a dalocskára, jobbra, aztán meg balra, vidáman rugózott fütyörészve és hullámzott kicsi szárnyaival. A kis tücsök egy pillanatra felnézett, abbahagyta a sírást. Csicsi ezen felbuzdulva beállt Glória mellé és együtt lépegettek meg rugóztak. „Hogy táncol a tücsök? Úgy táncol a tü….” De ebben a pillanatban megint elkezdett a tücsök fájdalmasan sírni.

– A hegedűm nélkül nem tudok táncolni!!! Áááá–háááháá, brü–hühüüüü!

Csicsi és Glória ijedten abbahagyták a táncot. Csicsi hátrálni kezdett pár lépést, de a nagy cipőjével pont belelépett egy ürgelyukba és olyan nagyot esett, hogy a kalapja a nagy magas tölgyfa tetejéig repült. Piros orra leesett, sáros arccal pislogott nagy szemeivel a földön kiterülve, miközben az ürge ott ugrált a fején és dühösen rázta az öklét. Glória hangos nevetésben tört ki, gurgulázó kacagással hanyatt vágódott a fűben és hasát fogva vihogott tovább. A kis tücsök is abbahagyta a sírást a meglepettségtől. Elmosolyodott, amikor pedig már Csicsi is hangosan nevetett, ő is kuncogni kezdett.

De alig engedett fel egy picit, megint eszébe jutott az elveszett hegedűje és újra legörbült a szája.

– A hegedűm…. , hüpp–hüpp… – szipogta szomorúan.

Csicsi látta, hogy itt nincs mit tenni. Nagyot sóhajtott, feltápászkodott a földről és odament a kis tücsökhöz, szelíden átölelte őt. Glória is odalépett, átkarolta a kis tücsköt. És nem szóltak semmit. Csak álltak ott némán, hárman összeölelkezve hosszú másodpercekig, míg csodák csodájára a tücsök kezdett egyre megnyugodni. Egyre lassabban, halkabban sírt, míg végül csak hüppögött néha, szipogott egyet. Aztán abbahagyta a sírást.

– A hegedűm!… – sóhajtott fel könnyes szemekkel. – A hegedűm… De hisz a hegedűmet tegnap kölcsön kérte a szúnyog! Biztos nála van, csak hajnalban vihette el, amikor én még aludtam! – kiáltott fel a tücsök és egy óriási kő esett le a szívéről.
– Ez aaaz!
– Éljeeen! – kiáltották a többiek is és boldogan ugrálni kezdtek örömükben.

Így lelkendeztek, ölelkeztek, ünnepeltek tovább hárman az erdei lapulevelek között. De nem ám csak amiatt, mert megfejtették hová tűnt a hegedű. Hanem azért is, mert nagyon örültek a hirtelen talált új barátságnak! Az ölelés pedig mindig segít. Akkor is, ha először azt gondoljuk nem lesz tőle jobb. De az ölelés mindig örömöt ad, rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül és ez átlendít, minden bún–bánaton.

Itt a vége, fuss el véle!

Forrás: http://www.csicsibohoc.hu/index.php/mese/7-a-kistucsok-hegeduje